Még világosban indultunk, hogy rendesen lássuk a fák arányait, csúcsát, s vittük a karácsonyfatalpat is, hogy ne válasszunk túl vastag törzsűt. Sorra jártuk az árusokat, de hol nem tartottak ezüstfenyőt, hol meg túl kicsik, formátlanok voltak. Amikor egy szemből jól nézett ki, akkor körbejárva kiderült, hogy a túloldalon fél méteres lyuk tátong, ahol nincsenek ágai. Egy másik esetben a csúcság volt letörve. Az egyik árus meg is jegyezte, hogy hát, ezek a fák nem műfák, ilyenek a természetben, ne igényeskedjünk annyit. Vevőként hamar bűntudatunk lett, miért akarjuk mi a pénzünket szép fára költeni. Közben besötétedett, esni is kezdett.
Már-már feladtuk volna, mondván, idén nincs nekünk tetsző ezüstfenyő, akkor jó lesz egy illat nélküli normand, vagy egy potyogós luc is, ám az út szélén megláttunk egy vadiúj árusítóhelyet. Kissé reményvesztetten kezdtük nézegetni a kínálatot, amikor két 70 fölötti bácsi bújt elő a lakókocsiból, félrerakva a butykost a kezükből. – Persze, hogy van ezüstfenyő! Az igazán igényes vevők az ezüstöt keresik – mondta egyikük a ránk szabott insight-ot, mi pedig éreztük, hogy itt vásárolni fogunk.
Az első fa formás volt, de valahogy nem szólított meg minket, ezt hamar levették rólunk, és mondták is, hogy a mellette lévő, hasonló rondácska nem is eladó. – Ám van itt még! Mutatok egy olyat, amit még senkinek nem adtunk el, ezt Önöknek tartogattuk – mondta a másikuk, és oda vezetett minket az Igazihoz. Azért a rend kedvéért megnéztünk még néhányat, de az exkluzivitás élménye visszahúzott minket a külön nekünk ajánlott példányhoz. Kifizettük, behálózták, segítettek a kocsiba berakni, s közben végig sztoriztak, vicceket mondtak, hogy a vásárlás élménye teljes legyen számunkra.
A bácsik ösztönösen tudták, hogy ha már betér hozzájuk egy vevő, az hogyan vásároljon tőlük. Jó helyen, jó terméket, jó áron, jó értékesítéssel – mintha csak egy marketinges szakkönyvben olvasták volna.
by